Csak sétálok. Körülöttem a fák ágai már rügyekben gazdagok, némelyikből már elkezdett virág fejlődni. Az ágak között kisebb bogarak szállnak, és rajtuk madarak csiripelnek. A fa tövénél, a szürkés színű kövek között már pompázik az ibolya, s egyéb tavaszi virágok. A levegő kellemes, se nem hideg, se nem meleg, a szellő jólesően cirógatja a bőrömet. Ajkaimon halovány mosoly jelenik meg, de a csodás környezet nem sokáig feledteti el velem gondjaimat. A magány, amit különösen rövid időre elzártam, most újra utat tör magának, s vadállatként falja fel a maradék kis reményt, és boldogságot, amit a lelkem mélyén őrizgettem. Fáj, mégis könnyek nélkül megyek tovább a macskaköves úton, magam mögött hagyva a tájat. Van a magánynak egy jó barátja. Úgy hívják, gyűlölet. Ők ketten, kézen fogva járnak, s minden áldozatukat a földre taszítják. Ez az ő céljuk. Hogy tönkretegyék az embert, legyen az bárki fia-lánya. Mert vakok ám ők is, akár csak az úri szerencse, mely velük ellentétben nem talált meg engem. Bár magány, s társa lassan emészti fel az embert, annak az idő gyorsabban telik. Ezért is nem kell már sokáig várnom, míg a remény, melyet lelkem mélyén őrizgettem, végleg eltűnjön, s helyét átvegye a mérhetetlen szomorúság.
Mert csak sétálok. Körülöttem a fák ágai már rügyekben gazdagok...
~Yumiko